A NYITOTT ABLAKBAN Ruszin Noémi, festőművész és Sz. Kárpáthy Kata, író
2023. 02. 03.

A NYITOTT ABLAK/ Képekben a szót és szavakban a képet projektben elkészült egymásra ható alkotói folyamat eredményeként Szabó Kárpáthy Kata író tollából született novellákat olvashatunk - Ruszin Noémi festőművész ecsetvonásaira reflektálva.

A 2020-as évben, a RIT (Kárpátataljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága), a KVIT-el (Kovács Vilmos Irodalmi Társasággal) együttműködve egy közös művészeti projektet indított, ami a Nyitott ablak, Képekben a szót és szavakban a képet kapta. A projekt, a kárpátaljai magyar írók, valamint képző- és iparművészek közötti együttműködésre épül:

A közös projekt kiindulópontja a képző- és iparművészeti, valamint irodalmi műfajok közötti kapcsolat. Mi volt előbb, a szó, vagy a kép? - kérdés adhatja a témafelvetés alapját. Elképzelésünk szerint olyan fogalmak gyakorlatba ültetésével, mint: ekphraszisz, metafora, parafrázis, szinonima, narráció - fényében születhetnének a jövőben írott prózai és lírai reflexiók tagjaink munkáihoz.

Ruszin Noémi - Csonttörő / Bábuska – 2021 (vegyes technika, 95 x 50 cm)

Sz. Kárpáthy Kata

Csonttörő Hálja

Hálja néni egy tipikus hegyi bábuska volt. Egy néhányszáz fős falucskában élt, a Kárpátok fenyőerdeinek egyike mellett. Nagy, suhogós szoknyákban járt, a fején ugyanaz a vörös kendő volt minden nap, még ünnepnapokon is. Egyedül élt a szoba-konyhás kunyhójában, aminek a terét szinte teljesen kitöltötte a szövőszéke. A rossz nyelvek szerint a fiai azért nősültek meg hamar, hogy kikerüljenek a kezei közül, és éppen ezért nem is vette egyik se magához vénségére. Pedig az igazság az volt, hogy nem akarta elhagyni ezt a kis kunyhót, nem akart a városba költözni a fiaihoz. Meg aztán, ő maga is sokszor hangoztatta, hogy évtizedek óta nem járt a városban, nem is akar menni, de az ő élesnyelvű menyei se igen hívogatják. Pedig a vonat nem messze állt meg a házától átellenben, nem sokat kellett volna utaznia sem. Szövésből és varrásból tartotta el magát, évekig a falu legszebb ruhái az ő keze munkáját dicsérték. A helyzet akkor változott, amikor megjelentek a ruhaboltok mindenféle színű ruhái. Attól kezdve egyre kevesebb rendelés érkezett. De ha egy nadrág elszakadt – márpedig a gyermekes családoknál minden héten elszakadt egy-egy nadrág –, Hálja néni hozta rendbe. Nem volt ő rossz ember, csak a kelleténél többet zsörtölődött.

A szomszédjában élt néhány gyerek, akiknek egyetlen szórakozásuk az öregasszony bosszantása volt. Hálja néni nem egyszer kiabált rájuk, amikor az almafáit dobálták, vagy a szőlőjéből akartak csenni.

– Ha elkaplak benneteket, összetöröm a csontjaitokat! – kiabálta a gyümölcstolvajok után. El is nevezték a gyerekek Csonttörő Háljának. A dolog Hálja néni fülébe jutott. Nem bosszankodott rajta, sőt. Azt mondta, hogy jól van, ha ő a csonttörő, akkor tesz is a nevéért. Görbe botját, amivel a boltba ment, hófehérre festette mésszel. Volt is nagy csodálkozás, amikor először meglátták a csontra emlékeztető bottal a kezében. Így maradt rajta végérvényesen a csúfnév. Évek múlva feledésbe merült a fiatalok körében a keresztneve, emiatt csak Csonttörőnek hívták.

Egyszer nagy batyuval a hátán látták meg a szomszédjai. Az egyik férfi, aki épp a portája előtt sepregetett, ráköszönt.

– Hová megy, Hálja néném?

– A városba, fiam.

A szomszéd porták fakerítéseihez több arcocska is odasimult erre a szóra.

– A gyerekeihez? – kérdezte újra a szomszédja.

– Eh – legyintett Hálja néni, és ment tovább az állomás felé, fehér botjára támaszkodva.

A vonat időben jött. A kalauz is nagyot nézett, amikor meglátta az öregasszonyt a peronon.

– Hová tetszik utazni? – kérdezte.

– A városba. Drága fiam, kérlek, adj egy jegyet, mert nem érkeztem venni.

Hálja néni az ablak mellé ült, és figyelte a tájat. Nézte a hegyeket, amiket valaha véges-végig erdő borított. Most viszont, mint a kopaszodó férfiak fején a haj, foltokban hiányoztak a fák. Bosszankodott a koszos vonaton is. Az ablaküveg alatt ujjnyi vastagon állt a por, az üvegét talán utoljára a gyárban moshatták le. Nem bírta megállni, a zsebkendőjét benyálazva lemosta az ablakot, aztán letörölte a port. Hüledeztek rajta az utasok, de Hálja nénit nem érdekelte. Ha útközben össze tudta volna szedni a szemetet, amit az ablakból látott, bizonyosan meg is tette volna.

A vonat hangosan fékezve állt meg az első állomáson. Hálja néni odament a kalauzhoz.

– Mondja, fiam, ez már a város?

– Dehogyis, mama, az még hat megálló.

– Hajaj... – sóhajtott Hálja néni.

– Tessék csak leülni, majd, ha a városba érünk, segítek magának leszállni.

Leült, nézelődött tovább. Figyelte a falvakat, melyek kezdtek visszakúszni az emlékezetébe. Több mint harminc éve nem látta ezeket a tájakat, alig ismert rá egy-egy falura. Fiatalkorában hétfőtől péntekig vizsgálta a házakat, kapukat, amíg be nem ért a vonat. Utána elvitte a piacra a táskájában összekészített tejet, túrót, tejfelt, sajtot. Mire füttyentett a vonat, az utolsó grammig eladta a portékáját. Mosolygott, amikor visszagondolt ezekre az időkre. A fiai még nem voltak meg, ráért így piacolni. Az egyik megállónál egy fiatal bajszos fiú szállt fel, aki a férjére emlékeztette. Néhai párja, Mikola, a vasúton dolgozott. Jó kiállású férfi volt, kicsi, csinos bajusszal. Egy napon elütötte az egyik lekapcsolódott vagon. Attól fogva Hálja nem utazott fel a városba. Ekkor adta a fejét szövésre és varrásra.

A visszaemlékezések közepette berobogtak a városba. A kalauz valóban segített levinni a batyuját. A nagy fehér csomag szerencsésen lekerült, a gazdája már nem. Hálja néni szoknyája beleakadt a lépcsőbe, és nagyot esett a betonra. A fehér botja a sínek közé esett. A kalauz megpróbált segíteni rajta, de mikor látta, hogy nem csupán horzsolásokat szenvedett az öregasszony, hanem a lába kezd dagadni, azonnal szaladt az állomásra, hogy mentőt hívjon. Tíz perc múlva szirénázva jött a mentőautó. A vonat elindult, és a beakadt fehér botot ripityára törte. Hálja néni jobban sajnálta a botot, mint a lábát.

A falubeliek napok óta nem kaptak hírt Csonttörőről. A gyerekek azt mondogatták, hogy biztos eltörtek a csontjai a városba. A szüleik rájuk szóltak, hogy ne beszéljenek butaságokat, biztos csak a gyerekeinél van látogatóban. Egy vasárnap mentőautó jelent meg a kis hegyi faluban. Hálja néni portája előtt állt meg. Két ápoló kísérte le az asszonyt, aki nem a saját fehér botjára, hanem két mankóra támaszkodott. Egyik lábán nagy gipsz volt.

– Jól van, fiaim, innentől boldogulok. A Jóisten áldjon meg titeket gazdagon! – mondta, de azok bevitték a házba. Ettől fogva a falusi orvos minden reggel és este meglátogatta. Hálja néni hamar felépült. Az is segítette ebben, hogy a szürke fémmankóit nagyon gyűlölte, alig várta, hogy megszabaduljon tőlük. Az asztalos szomszédjával egy ünnepi kendőért cserébe készíttetett két új botot, és ugyanolyan fehérre festtette, mint amilyen az első volt.

Hónapok teltek el, míg újból el tudott menni a boltba.

– Jó napot, Hálja néni! – köszönt rá a szomszédja, amikor hazatért.

– Szervusz, fiam! – viszonozta.

– Hogy tetszik lenni?

– Hát, jobban lennék, ha nem akartam volna a városba menni.

– Aztán minek indult akkor el reggel?

– Hát, gondoltam, eladok egy-két ruhát, meg megnézem a várost, mit változott, mióta az uram meghalt. De csak az állomást láttam, meg a kórházat. Amikor utoljára a városban jártam, Linner doktor látott el, most meg már a kórházat nevezték el róla. Ej, megváltozott minden, de semmi se lett jobb – zsörtölődött.

– Hát a mankói?

– Eh – legyintett. Vasra nem támaszkodom. Az uram is azt tette, meg is ölte. Maradok a fánál. Na meg, vassal könnyű csonttörőnek lenni. Na de fával! – mondta, és kivillant a két aranyfoga. Mosolyogva sétált fel az udvarára. Úgy érezte, a csontjaiba visszatért az erő.

 

Ruszin Noémi - Őrjárat – 2021 ( vegyes technika, 100 x 50 cm )

Sz. Kárpáthy Kata

Őrtorony a szőlőhegyen

Amikor még óvodás voltam, a nővéremmel nyaranta a szőlőhegyre jártunk őrködni. Igazából csak nekem mondta azt, hogy én is őrizni fogom a szőlőt, valójában engem őrzött közben a testvérem. Akkoriban szerelmes voltam az egyik kisfiúba az óvodából, Laciba. Azt játszottuk a kinti homokozóban, hogy halat árulunk, majd gyémántot veszünk belőle, amit elásunk a diófa alá. Nyáron aztán nem találkoztunk, őt a szülei nyaralni vitték, én a szőlőt őriztem a testvéremmel. Pedig azt hittem, majd elengedik őt is, hogy velünk legyen.

Apám sokat vesződött az ültetvényünkkel. Finom és gazdag termés volt minden évben, amit a tolvajok is nagyon jól tudtak. Ha nem mentünk volna, a hordókba nemigen került volna valami. Apám évekig árult bort a háznál. Idővel észrevette, hogy csak alkoholisták voltak a kliensei. Feltámadt benne a lelkiismeretfurdalás, hogy hozzájárul ahhoz, hogy ezek az emberek hazamenve szétverjék a házat és a családjukat. Így felhagyott a borcsinálással, csemegeszőlőket telepített a borszőlők többségének a helyére. Új bor csak öt-hat évente egyszer van, akkor se több tizenöt-húsz liternél, ki is tart újabb öt-hat évig. A csemegeszőlő viszont minden nyáron kelendő. Ha ideje engedi, felpakolja a szekérre, és elindul a környező falvakba árulni.

A szőlőőrségbe reggelente néhány szem krumplit, fóliát, két-két pár zsíros kenyeret, vizet, sót, hagymát, papírt és gyufát tettünk oda magunknak egy rossz hátitáskába, és elindultunk. A temetőn keresztül rövidebb volt az út, de kerültünk, ha volt egy kis pénzünk, hogy a boltban 50 kopekes fagyit vehessünk magunknak. Dél körül raktunk egy kisebb tüzet, abba dobáltuk bele a besózott, fóliába csomagolt krumplit. Amire kialudtak a lángok, kikapartuk a fólialabdákat a parázsból, és kihámoztuk belőle a krumplit. Ha összefutottunk a szőlőhegy csőszével, Csontival, őt is megkínáltuk.

Csonti volt számomra a tökéletes férfi. Magas, barna hajú és volt puskája. Úgy gondoltam, ha nagyra fogunk nőni, Laci is ilyen lesz, én meg olyan, mint a nővérem, vagy még szebb, mint anyu.

– Gazdag az a fiú, nem fogsz kelleni neki – mondta egy reggel a nővérem, amikor a hajamat fésülte indulás előtt. – Válassz magadnak olyat, amilyenek mi vagyunk.

Elszomorodtam, mert én már mindent elterveztem. Arról álmodoztam, hogy szőlőhegyen fogunk lakni Lacival, Csonti őrtornyában. Mert biztosra vettem, hogy átengedi nekünk, ő magában van, mi ketten. Úgy terveztem, hogy a rusztikus fatákolmányt én fogom széppé tenni, és bele fogunk költözni. Körbetekerem anyu legszebb ruhának szánt anyagjaival, amik évek óta várakoznak a szekrényben. Lent lakórészt, fent játszót rendezek be. Főzni-sütni majd odakint fogok, fürödni és mosni meg eljárunk a Mércéhez, amikor halászunk. És a tornyunk előtt fogunk megesküdni az én szerelmemmel, Csonti összead, a házasságunkat pedig a légpuskájából leadott díszlövéssel véglegesíti.

Persze, Csonti erről a tervről mit sem sejtett. Helyette megmutatta, hogy milyen a légpuska belülről. Megengedte, hogy kitisztítsam a csövét, ami mindig koszos volt. Teletömtem fűvel, aztán kilőtte a földre. Lőni nem engedett, csak a nővéremnek adta oda egyszer. Ügyesen le is lőtt egy üveget az egyik szőlősor végén.

Sokszor felmentünk a toronyba. Féltem lenézni. Olyan tágasnak tűnt fent a torony, és olyan kicsinek tűnt a világ alattunk, mintha hangyáknak lett volna tervezve. Amikor lekászálódtunk, minden visszanőtt a helyére olyan nagynak, amilyen volt.

Egyszer kifigyeltük a toronyból, hogy az egyik tolvaj a mi szőlőnkben téblábol. Leszaladtunk. Amikor kérdőre vontuk, hogy mit keres ott, átkozódott, hogy törjön el a lába, ha hazudik, de ő biztos nem lopott innen sose, és most se lopni jött, csak erre járt. Rá két napra gipszben bicegett az utcán, és sötéten nézett felénk.

Évek múlva sokan nem törődtek már a szőlőrészükkel. Apám hiába vesződött a permetezéssel, a szomszédjáról kapta el a betegséget a tőke. Hazatelepítette, amit lehetett, a többit elégettük a sorok végén. Munka közben elnéztem a szomszéd részét. Fácán fészkelt egy bokorban. A sorok között csipkebogyó nőtt, ami át-átkúszott hozzánk is. Nem győztük metszéskor nyesegetni. Míg apámék a betonoszlopokat pakolták, addig felsétáltam a hegy tetejére. A torony már rég nem áll ott. Azóta sok víz lefolyt a Mércén. Se Csontit, se a gyermekkori szerelmemet nem láttam legalább tizenhat éve. Az őrtorony az emlékeimben áll, színes anyagokkal körbetekerve, fent játszóval, lent lakószobával, ahogyan azt megálmodtam. Körbenéztem a torony helyén. Lehunytam a szememet, és elképzeltem, ahogyan Lacival megesküszünk a feldíszített őrtorony előtt, díszlégpuskalövéssel.

Ha szeretne Sz. Kárpáthy Kata további írásaival is megismerkedni, azt megteheti a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság honlapját felkerseve, az alábbi fotóra kattintva!

Ha szeretne Ruszin Noémi további alkotásaival és 2022-es portfóliójával megismerkedni, azt megteheti az alábbi fotóra kattintva!

© 2018 rit.uz.hu - minden jog fenntartva
powered byForweb - Webáruház készítés