.

 

 

PÁLINCSÁK JÁNA
Ikonosztáz- 2022
olaj - karton, 120 x 100 cm

 

AZ ÚJ TEMPLOM

Ötévesen nemigen érdekelt az, hogy mit várnak el tőlem a bácsik és a nénik délután a mise alatt. Nem tudtam megülni egyhelyben, mint a református templomban, ahová vasárnap reggelente vitt el édesapám. A nagy, fehér református templomtól eleinte féltem, aztán csak unatkoztam benne, amíg nem énekeltek. Édesapám egész idő alatt fogta a kezemet, és az énekléskor elémtette az énekeskönyvet. Néztem benne a feketefejű hangyákat a vonalak között, ami alatt betűk voltak. Számolgattam a fekete fejeket, de húsz után megakadtam. Figyeltem az énekekre. A lelkész épp zsoltárt tanított a gyülekezettel. Soronként haladtunk, így én is énekeltem, hogy Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk, mely csudálatos a Te neved nékünk. De ezt leszámítva semmi érdekes nem volt. Mehettem volna vasárnapi iskolába, de a többiek mind nagyobbak voltak tőlem, ugyanúgy nem értettem, hogy ők mit tanulnak a hittanos nénitől, mint apám a lelkésztől.

A délutáni mise egyáltalán nem ilyen volt. Érdekesnek tartottam, hogy a pópa nem emelvényen van, hanem közel a hívekhez, és csodálatos hangon énekel, amire a gyülekezet énekkel felel rá. Olyan volt, mint egy beszélgetés, csak énekelve. Egy ideig lekötöttek a szentképek, amikkel tömve voltak a falak. Olyanok voltak, mint otthon a családi fotók, csak ezek aranyozott keretbe voltak téve. Szűz Máriát ismertem csak belőlük, mert az ágyam felett lógott a képe.

Bábka szerette volna, ha illendően végigülöm a misét, de azt lehetetlenség volt. Így a felénél, mint a többi bábuska az unokáit, kiengedett az udvarra játszani a többi kislánnyal.

A kicsi templom mellett évek óta épült az új, nagy templom.  Nem messze éltünk, naponta láttuk, hogyan növekedik az új épület. Nyár végére a szürke falak felett ezüst tető és szintén ezüst kupola emelkedett. Amikor rásütött a Nap, eltakartam a szememet, annyira vakított a fénye. A lányokkal az udvaron sóskát kerestünk. Ha találtunk, leszedtük és megettük. Igyekeztünk ezt úgy csinálni, hogy a felnőtteknek ne tűnjön fel. Kikaptunk volna azért, mert nem mostuk meg se a sóskát, se a kezünket.

Egyikünknek az az ötlete támadt, hogy meg kellene nézni az új templomot belülről. Nem akartunk engedélyt kérni a felnőttektől, mert tudtuk, hogy úgyse kapnánk.

Csendben léptünk be az új templomba. Még nem volt rend, de az ikonosztáz egy részét a helyére állították. Előtte egy kis oltáron kereszt állt. Néztük, és csodáltuk az aranyozott keretű képeket.

– Menjünk, míg meg nem látnak minket – mondta a pópa lánya. Ahogy szaladtunk ki a templomból, a falak visszhangozták a lépéseinket. A kistemplom előtti padra ültünk sorba. A Nap a templomudvar keresztjén haladt lefelé. Hunyorogva néztem bele úgy, hogy a kereszt kitakarja a közepét, és csak a sugarakat lássam. Még sok volt a miséből, elsétáltam a kerítésig. Egyik ujjamat kitartva a Nap felé hunyorogtam. Addig mozgattam az ujjamat, míg úgy nézett ki, mintha a Nap az körmöm hegyén ülne. Arra gondoltam, olyan csillogósárga a Nap az égen, mint az új templom keresztje az oltáron.

A harangozó megrángatta a két harang kötelét. Véget ért a mise. Bábka kézenfogott, és hazakísért.

Így telt szinte minden vasárnapunk. Az új templom csigalassúsággal épült. Kevés pénze volt az egyháznak, tagjai pedig lassacskán fogyatkoztak. Ahogy nőttem, bábka nem vitt magával. Közben megszerettem a református istentiszteleteket, amikre már csak csütörtökön jártam, mert vasárnap a vasárnapi iskolába vittek el.

Hosszú évekbe telt, míg az új templom befejeződött. A kicsi elődjét lerombolták, a helyére haranglábat építettek. Nem sokra rá meghalt a nagyapám, és mintha vele egy időszak is lezárult volna. Temetés rengeteg volt, keresztelő alig, a fiatalok pedig a nagy ünnepeket leszámítva sohasem mentek misére.

Vasárnaponta, hazafelé a református istentiszteletről, ma is be-belesek a nyitott pravoszláv templomba, melynek falai a mai napig szürkék. Az ikonosztáza viszont ragyogó, akár a napsütés. Új pópa van azóta a faluban, bársonyoshangú fiatalember. Már ő temette el nagymamámat.

Sz. Kárpáthy Kata

A projektről röviden: 

A RIT (Kárpátataljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága), a KVIT-el (Kovács Vilmos Irodalmi Társasággal) együttműködve egy közös művészeti projektet indított 2020-ban, ami a „Nyitott ablak, Képekben a szót és szavakban a képet” kapta. A projekt, a kárpátaljai magyar írók, valamint képző- és iparművészek közötti együttműködésre épül:

A közös projekt kiindulópontja a képző- és iparművészeti, valamint irodalmi műfajok közötti kapcsolat. - Mi volt előbb, a szó, vagy a kép? - kérdés adhatja a témafelvetés alapját. Olyan fogalmak gyakorlatba ültetésével, mint: ekphraszisz, metafora, parafrázis, szinonima, narráció - fényében születnek a prózai és lírai reflexiók tagjaink munkáihoz.